Virtuális látogatás a Trianon Múzeumban

Az Őszirózsás forradalom után I. Ferdinánd román király, kihasználva a magyarországi zűravarokat, szisztematikusan kezdte megszállni az ország keleti felét. Habár a bukaresti békét követően szinte az egész hadseregüket le kellett szerelni, a rendelkezésükre álló minimális haderő a Károlyi-kormány pacifista politikájának köszönhetően, szinte akadálytalanul szállta meg Erdélyt és Partiumot.

Habár a Székely Hadosztály hősiesen fel tudta tartóztatni ideig-óráig a megszállókat, dacolva Károlyi Mihállyal és Kun Bélával, hosszú távon, utánpótlás nélkül nem tudták feltartóztatni a folyamatosan fegyverkező román hadsereget. A főként Havasalföldről és Moldvából szerveződő románok balkáni módszerekkel fegyelmezték az őslakos magyarokat. Rendszeresek voltak a botozások, a nemi erőszakok és barbárabbnál barbárabb cselekedetek a civil lakossággal szemben. Egyik legbestiálisabb cselekedetük közé tartozik Köröstárkány és Kisnyégerfalva megszállása. Az ide betörő román barbárok példátlan mészárlásba kezdtek. Nem kímélték a nőket, öregeket, gyermekeket sem. Megközelítőleg száz embert öltek le állat módjára. Amelyik háznál, vagy üzemegységnél megjelentek, onnan minden valós vagy vélt értéket elvittek a Magyar Államvasutak vagonjain. Ennek az eseménysorozatnak is méltó emléket állít a Trianon Múzeum „Vagonlakók” című kiállítása. 

Az I. világháború után megkezdődött Magyarország megszállása. A hódító csehek, szerbek és románok túlkapásaik révén, szisztematikusan kezdték eltűntetni a magyar jelenlét összes nyomát. Lecserélték a helységnevek tábláit, lerombolták a műemlékeket,  letépték a középületekről a nemzeti szimbólumokat, s nem utolsó sorban kezdték eltüntetni magát az embert is. A megszállt területeken a katonai és félkatonai egységek nem riadtak vissza a legbarbárabb gaztettektől sem. Rendszeresek voltak a fizikai bántalmazások, az erőszakos vagyonelkobzások, a lakosok megfélemlítése. Ennek következtében a civilek folyamatos terrorban élték mindennapjaikat, amelyet sokan nem tudtak elviselni.

1918-tól megkezdődött egy óriási menekültáradat Magyarország még meg nem szállt területeire. Ezen probléma orvoslása érdekében 1920-ban megalakult az Országos Menekültügyi Hivatal, amely 350 000 száműzöttet regisztrált 1924-ig. A valóságban viszont ennél sokkal nagyobb menekülthullám ment végbe. Reális becslések alapján, ez a szám elérhette a 400 000 – 450 000 főt is. A családok ezreinek megpróbáltatása ezzel még nem ért véget, ugyanis egy háborúk és forradalmak által meggyötört országba érkeztek. A kifosztott gyárak, az összeomlott közigazgatás és a parlagon heverő mezőgazdaság nem tudott elegendő munkát biztosítani a beáramló embertömegeknek, így az üldözöttek teljesen kiszolgáltatott helyzetbe kerültek. A „szerencsésebbek” tudtak alkalmi munkát találni maguknak, mialatt barakklakásokban tengődtek. A legszerencsétlenebbül járt háznépek viszont fűtetlen vagonokba kényszerültek, amelyek a budapesti pályaudvarok mentén nyomornegyedekké álltak össze, ahol mindennaposak voltak a járványok és a bűncselekmények, a nélkülözésről nem is beszélve. A Trianon Múzeumban megtekinthető az egyedülálló Vagonlakók kiállítás, amely egy pályaudvaron szűkölködő család eredeti hagyatékából lett összeállítva, annak érdekében, hogy kegyelettel bemutassa eme korszak viszontagságait.    

A méltán híressé vált katonadal egyik legkorábbi kiadása található meg a Trianon Múzeum gyűjteményében. Eme példány 1940-ben jelent meg Budapesten, melyet azóta számos nemzeti zeneegyüttes feldolgozott. Kevesen ismerik viszont a két szerző tragikus életét.

A szöveget vitéz Somogyváry Gyula országgyűlési képviselő írta, míg a zenét vitéz Náray Antal vezérőrnagy szerezte. Mindketten nemzeti érzelmű, zenekedvelő hazafiak voltak, akik elítélték mind a nemzetszocialista, mind a kommunista eszméket. Magyarország német katonai megszállása után mindkettejüket begyűjtötték és a mauthauzeni koncentrációs táborba szállították őket. Habár mindketten túlélték az embertelen körülményeket, szabadulásuk után megpróbáltatásaik nem értek véget, életüket teljesen ellehetetlenítette a kommunista diktatúra. Nyugdíjukat elvették, vagyonukat elkobozták, a közéletből pedig mellőzték őket. Somogyváry lányát tíz évig tartó munkatáborra ítélték koholt vádak alapján, míg fiát hadifogolyként tartották a Szovjet Unióban. 

A szétszakadt családot az ÁVO Kistarcsára internálta. Nárayt 1945-ös hazatérése után hazaárulás vádjával rögtön letartóztatták. Habár minden vádpont alól felmentették, a kommunisták mindenüket elvették, majd pedig Fegyverneken telepítették le a családot. 

Az Osztrák-Magyar Monarchia rendelkezett Európa egyik legjobb és legsűrűbb vasúthálózatával, amely világszínvonalon is rangos helyet foglalt el. A Magyar Királyi Vasutak alkalmazottai jólétben éltek, tisztelet és megbecsülés övezte szakmájukat. Eme autentikus környezetet kívánta létrehozni a Trianon Múzeum, ahol egy bakter mindennapos életébe nyerünk betekintést. A parányi szobában megtalálhatók a vasutas mindennapos kellékei is: távíró, a körbélyegző, a menetnapló, a karbidlámpa vagy a vasutastárcsa.

Az I. világháborút követően megkezdődött Magyarország szisztematikus megszállása az új impériumok által, amely ezen vasútvonalak mentén haladt az ország szívébe. A megszállók atrocitásainak főként eme szakképzett állami hivatalnokok voltak kitéve, akiket elkergettek, vagy sokszor félholtra vertek családjaik szeme láttára.

Megpróbáltatásaik a trianoni határok meghúzásával sem értek véget, többségüket magyar származásuk miatt elbocsájtották hivatalukból. Mivel lakásaikat az állam biztosította, ezekből rögvest kitették őket, majd többségük gyermekestül családostul országa elhagyására kényszerült a jobb élet reményében. Sokan Amerikába vándoroltak, de még többen voltak azok, akik Budapestre vándoroltak, ahol többedmagukkal összezsúfolva, barakkokban és marhavagonokban éltek, mialatt alkalmi munkákból próbálták fenntartani népes családjukat.

Az utolsó magyar király, Habsburg-Lotharingiai Károly Ferenc József 1922. április 21-én hunyt el spanyolnáthában. Uralkodását nem egy szerencsés korszakban kezdte meg, ugyanis 1916. november 21-én egy háború sújtotta, gazdaságilag, katonailag és morálisan meggyengült, sok nemzetiségű országot örökölt.

Habár mindent megtett azért, hogy az Osztrák-Magyar Monarchiát egyben tartsa, felbomlását nem tudta megakadályozni. 1918. november 21-én hivatalosan visszavonult a magyar államügyektől, de továbbra is fenntartotta trónigényét. Magyarországon a köznép, a hadsereg és a politikusok körében számos követője akadt, ez tette lehetővé, hogy kétszer is megkísérelje visszaszerezni hatalmát, mint ismeretes, sikertelenül.

Közismert tény volt róla, hogy rendkívül vallásos ember volt, mind a magánéletben, mind az uralkodói méltóság gyakorlásában igyekezett jó keresztényként eljárni. Közvetlen környezete barátságos, jólelkű, türelmes és alázatos emberként ismerte, aki szerette volna alattvalóit megkímélni a háború borzalmaitól.

A katolikus egyház elismerte érdemeit, 2004. október 3-án II. János Pál pápa boldoggá avatta, aki szintén nagy tisztelője volt. A Trianon Múzeum számos képeslapot őriz IV. Károlyról. 

A Trianon Múzeum a teljesség igényével gyűjti a Trianon utáni Magyarország hangulatát hitelesen visszaadó alkotásokat, így a filmművészet tárgyi emlékeit is. A magyar filmgyártás a két világháború közötti korszakban első virágkorát élte. Egyre-másra jöttek ki a hazai filmremekek a stúdiókból, mialatt a hazai rendezők, színészek, ikonikus legendákká váltak. Az egyik legkiválóbb magyar filmek közé tartozik a „Halálos tavasz” című film, amelyet a nagyszalontai születésű Zilahi Lajosnak köszönhet az utókor.

A Halálos tavaszt már regény formában 1922-ben megjelent és rendkívül nagy sikert aratott, ellenben erős társadalomkritikája miatt rögtön be is tiltotta azt a cenzúra. A filmes változat megjelenésére csaknem tizenhét évet kellett várnia az írónak, amelynek 1939. szeptember 21-én volt a premiere. Zilahi a filmnek nemcsak forgatókönyvírója, de producere és rendezője is volt. Az alkotás emberek millióit csábította a mozikba, itt láthatták elsőként filmvásznon a megbabonázó szépségű Karádi Katalin színművésznőt is a nézők. A Halálos tavasz főszereplője, a kor férfiideálja, Jávor Pál volt, aki hitelesen alakította a két nő között őrlődő, lelkileg megtört férfi alakját. Zilahit alkotása ünnepelt hírességgé tette, jelenleg szobra Nagyszalonta belvárosában áll. 

Erdély és a magyar irredentizmus nagy költője, Reményik Sándor, 1941. október 24-én hunyt el szülővárosában, Kolozsvárott. Mint ismeretes, a költő súlyos depresszióban szenvedett, amely kihatott az egészségére is. Habár 1940. augusztus 30-án végbement a II. Bécsi döntés, így szeretett városa is Magyarországhoz került vissza, ennek ellenére az orvosok már nem tudtak állapotán javítani. A nemzet saját halottjaként tekintett rá, emberek százai kísérték földi maradványait végső nyughelyére, a méltán híres Házsongárdi temetőbe. Sírkövén egyik versének idézete áll: „ Egy lángot adok, ápold, add tovább.”

Korának ünnepelt és elismert költője volt, verseit több nyelvre is lefordították.  Habár költészete nagy hatást gyakorolt az erdélyi magyar irodalomra, műveit szinte teljesen kiirtották a köztudatból 1944 után. A nemzeti és irredenta nézete sértette a formálódó kommunista blokk politikai érdekeit, így a verses köteteit tilos volt bármilyen formában kiadni. A Trianon Múzeum szakítva a korábbi álláspontokkal, külön kiállítóteret szentelt eme jeles poéta számára, hogy az utókor megismerje életének fontosabb állomásait. 

1933 február 7-én 16:30 perckor egy országot megrázó hír érkezett be az MTI tudósítójához. Gróf Apponyi Albert hosszú, súlyos betegség után elhunyt Genfben. A rádió, azonnal közölte a gyászhírt, február 8-án pedig szinte az összes napilap vezércikként tüntette fel a történteket.

A tragikus eset hallatára gyászba borult az egész nemzet. A magyar többségű városokban az emberek kitűzték házaikra a gyászlobogókat, a falvakban félreverték a harangokat. A nemzet elvesztette legnagyobb védőügyvédjét.

1933 február 14-én Gróf Apponyi Albert temetésén több százezres, egyes becslések szerint félmilliós tömeg látogatott el azért, hogy végső búcsút vegyenek az államférfitól. A három szelvényes koporsót díszőrség kísérte végső helyére, a budavári Koronázó főtemplomba. A ravatalnál jelen voltak az ország legrangosabb politikusai, mindemellett számos egyházi vezető és közéleti szereplő képviseltette magát. Erről a napról emlékezik meg a gyűjteményünkben fellelhető számos újság és képeslap.

A Trianon fájdalmát jelképező négy Irredenta Szoborcsoportot 1921. január 16-án leplezték le Budapesten, a Szabadság téren. Az avatóünnepségre tömegek ezrei látogattak el, hogy egymással osztozzanak a területvesztés fájdalmában. A szoborkomplexum egyik legnépszerűbb alkotása Kelet volt, melyet Pásztor János művész készített.

Az alkotó ősmagyar ruhában ábrázolta a székelyek legendás uralkodóját, Csaba királyfit. A hős vezér egy kardot készül éppen kivonni hüvelyéből, hogy a meztelen, félholt férfialakot védelmezze, aki aléltan rogy lábai elé. A kiszolgáltatott, magatehetetlen, láncra vert ember nem más, mint Erdély allegóriája, amint címerébe görcsösen kapaszkodik. A legenda úgy tartja, ha a székelyeket baj vagy veszély fenyegeti, akkor Csaba királyfi a hadak csillagösvényén (Tejúton) megjelenik, s fegyverrel népe védelmére kel. Eme motívumvilágot elevenítette meg a szobor alkotója mesterművén.

A Szabadság téren csupán 1945 augusztusáig állhatott teljes pompájában az emlékmű. A szoborcsoportot lebontották, majd egy időre a Szent István Bazilika pincéjébe száműzték őket. A kommunizmus évtizedei alatt nyomuk veszett. Eme alkotásokat keltette életre a Trianon Múzeum terrakotta szoboregyüttese. 

A két világháború közötti Magyarország egyik méltán legkedveltebb társasjátéka a képen látható Szerezzük vissza Nagy-Magyarországot és Kerképártúra száz magyar városba címmel vált közismerté. Az eredeti játék Pályi Jenő alkotása, ami több változatban is forgalomba került, több szabálya is ismert.

A doboz tartalma egy kirakható furatolt vármegyés Nagy-Magyarország táblából, 80 zászlócskából, egy miniatűr országzászló makettből és kisebb érmékből tevődik össze. A játékosok azonos arányban szétosszák egymás között a nagyvárosok zászlócskáit.  

A szétosztás után a játékosok egyenként húznak egy angyalvásáros képet, aminek első oldalán egy adott város látványképe látható, hátoldalán pedig nevezetességeiről tesz említést. A húzó átadja a kártyalapot a szemben ülő játékosnak, aki felolvassa a kép hátoldalán lévő információkat, a húzónak pedig ki kell találnia melyik városról van szó. Ha ezt nem találja ki egy percen belül, szabadrablás lesz, így a többi játékos elviheti a pontot. A helyes válasz után a válaszadó elhelyezheti a zászlócskáját a megyedarabbal együtt a térképen, cserébe kap egy érmét. Az a játékos nyer, aki minél több zászlót tud elhelyezni, tehát több érmét gyűjt össze. A játék végén a félárbócra helyezett magyar zászló lekerül a társasjátékról, jelképezve azt, hogy a gyászidőszak véget ért, Magyarország újra nagy és egységes. 

A kiváló hegedűművész, dalszerző és nótaíró, Murgács Kálmán egyike volt a XX. század méltatlanul feledésre ítéltetett irredenta művészeinek.

Murgács 1893 szeptember 23-án látta meg a napvilágot Szepsiszentgyörgyön. A zeneiskola elvégzése után belügyminisztériumi alkalmazott lett, majd a jegyzőárvaház segítségével magyar nótacsoportot szervezett, s a társasággal végigjárta az országot. Igazi tehetségét itt csillogtatta meg, többszáz dalszöveget és nótát írt, amelynek többsége meg is jelent nyomtatott formában.

Ő volt a legelső, aki a Zeneakadémia pódiumán a magyar nótát megszólaltatta! A kor zeneművészeti ikonjának számított, számos színházi darab kísérőzenéjét is ő komponálta, mindemellett verseket írt. Igaz magyar ember volt, amely tükröződött művészetében is. Irredenta nézetei miatt 1947-ben kiutasították Budapestről, így került Székkutasra, ahol odaadással tanította a zenetudományt. 

A Trianon Múzeum folyamatosan gyűjti és rendszerezi Murgács Kálmán zenei hagyatékát, amellyel méltó emléket kíván állítani a művésznek.

A Trianon Múzeumnak otthont adó várpalotai Zichy-Waldstein kastély legimpozánsabb termét, a könyvtárszobát, nem más mint Ybl Miklós tervezte. A mennyezeten található freskója itáliai kötődésű, ugyanis a római Palazzo Rospigliosi kaszinóban található Guidó Reni által készített mesterműről lett mintázva. A kép mitológiai témájú, Apollót, Aurórát és a hórákat ábrázolja. Kevesen tudják viszont, hogy a freskót egy kiváló, nemzetközileg is elismert felvidéki származású festőművész készítette.

Pállik Béla Nagymihályon látta meg a napvilágot 1845 február 2-án. A helyi iskola elvégzése után Ungvárra, majd Pestre került, ahol a műtermek és a rajziskolák lelkes látogatója volt. A tanulmányait önerőből kellett finanszíroznia, múzeumokba járt, s pénzért másolatokat készített a festők munkáiról. Mindemellett éveket dolgozott a képtárban, díszletfestésekkel és arcképfestésekkel foglalkozott, így kiegészítve jövedelmét. Így ismerkedett meg a várpalotai illetőségű Waldstein Jánossal. A család jóvoltából huzamosabb ideig tartózkodhatott Várpalotán, ahol csiszolni tudta tehetségét. Itt festette meg az előbb említett remekművét is 1863-ban. Eme alkotás legelső nagyobb szakmai sikerének tekinthető, amely elindíthatta őt a világhírnév felé.

A Trianon Múzeum a Székely Hadosztálynak emléket állító termében található Kratochvil Károly életnagyságú bronz mellszobra. A Székely Hadosztály egykori generálisa kimagasló katonai karriert tudhatott magáénak. Kratochvil Károly 1869-ben született Brünnben, egy morva származású, de magyar érzelmű katonacsaládban. Édesapja hivatása révén a család sokszor költözött, de Kratochvil mindig Brassót tekintette otthonának.

A családi tradíciót folytatva, már fiatalon katonának állt, a morvafehértemplomi Katonai Főreáliskola elvégzése után, a bécsújhelyi Katonai Akadémia tagja lett. 1900-ban már vezérkari századossá nevezték ki, majd a Pécsi Honvéd Hadapródiskola, később pedig a Ludovika tanára lett. József főherceg nevelőként alkalmazta fiai, Ferenc és László főhercegek oktatására. A családdal igen jó kapcsolatot ápolt a későbbiekben is.

Az első világháború kitörésekor önként jelentkezett szolgálatra. A nagyváradi Magyar Királyi 4. gyalogezred I. zászlóaljának parancsnoka lett, majd rövidesen kinevezték ezredparancsnoknak. Az ezred egyik legnagyobb hadicselekedete az isonzói Monte San Michele megvédése volt. Ekkor kapták meg az „agyagkatonák” becenevet, mivel a lehetetlen körülmények között harcoló bakák egyenruhája a felismerhetetlenségig összesározódott, az elnyúló hadidefenzíva során. A nagy háború vége felé a 39. dandár tábornokává nevezik ki. A háborús vereség bejelentése után, alakulatait fegyelmezett, zárt katonai rendben vezette át Nagyváradra. Itt kapott hírt Linder Béla hírhedté vált beszédéről, ahol illuminált állapotban a nyilvánosság előtt kijelentette, hogy nem akar többé katonát látni Magyarországon. Ezt, mint jó katona és igaz hazafi nem fogadta el.

A II. bécsi döntés értelmében Erdély északi része visszatért Magyarországhoz, amelynek köszönhetően többségében magyarok lakta területek kerültek vissza az anyaországhoz. A Kárpát-medence magyar vidékei kitűnő lelkesedéssel fogadták az örömhírt, mindenhol nagy ünnepségsorozatok kezdődtek, ahol a családok és a barátok közösen ünnepelték az országgyarapodást.

Minden háztartás igyekezett valami különleges emléket, vagy történelmi mementót beszerezni a visszacsatolt területek hungarikumai közül, az ott tevékenykedő mesteremberek sorra tüntették fel portékáikon az „1940. VIII. 30.” dátumot, vagy egy országgyarapodásra utaló szimbólumot. Szinte alig volt olyan háztartás, ahol ne jelent volna meg legalább egy irredenta falvédő, egy kerámiatermék vagy egy képeslap.

Megnőtt a kereslet az erdélyi kézművestermékek iránt is. Az adott korszakban kétséget kizáróan a korondi fazekasmesterek munkái a legkelendőbbek között voltak, alig győzték a piac igényeit kiszolgálni. A Trianon Múzeum birtokában található egy 1940-ben készült kék mázas korondi cserépváza, amelyet egy Erdély visszatért-felirat díszít.

A Trianon Múzeum külön kiállítást szentel a trianoni tragédiáért közvetetten vagy közvetve felelős emberek bemutatására. A Fekete Arcképcsarnok című tárlat számos olyan magyar és külföldi politikus fotóját mutatja be, akik mindent elkövettek annak érdekében, hogy a Magyarországot pusztulásra ítéljék.

Az egyik ilyen személy Ferdinand Foch. Közlegényként részt vesz az 1870-71-es porosz-francia háborúban, aztán végigjárja a katonai ranglétra összes grádicsát. Az egyik legjobb francia katonai akadémián tanít, több hadászati könyve jelenik meg, az első világháború kitörésekor már tábornok. Az első marne-i csatában a német hadműveletek megállításában övé a fő érdem, 1918 márciusától az antant seregek főparancsnoka, november 11-én pedig ő írja alá a német fegyverszüneti megállapodást. Foch-nak, mint főparancsnoknak döntő szerepe van a Romániának juttatott rendkívüli területi és politikai engedmények megadásában. A francia keleti hadjárat érdekeire hivatkozva, mindenféle diplomáciai észérvvel szemben, az összes fórumon támogatja Románia szövetségesként történő elismerését, majd a teljességgel megalapozatlan román igények teljesítését.

A Békekonferencia eredményeivel nem elégedett, hiszen úgy véli, a központi hatalmakat nem gyengítették meg kellőképpen: „Ez nem béke, csak fegyverszünet 20 évre” – nyilatkozza a békeszerződések aláírását követően.

 Az I. világháború, a Károlyi-kormány és a Tanácsköztársaság tevékenysége teljesen visszavetette a dinamikusan fejlődő magyar gazdaságot. A monetáris recessziót csak mélyítette Trianon tragédiája. A békediktátum értelmében le kellett szerelni a hadsereg jelentős részét, súlyos korlátozásokat kellet bevezetni a vasúti közlekedésben, illetve hatalmas jóvátételt kellett fizetni a háború okozta károkért a győztes országoknak. A válságot pedig tovább tetézte, hogy a feldolgozóipar jelentős része Magyarországon maradt, míg a nyersanyagokban gazdag országrészeket át kellett engedni a szomszédos országoknak. Ennek következtében a nemzetgazdaság ereje jelentősen csökkent.

Ezt jól példázza az alábbi ábra is, ami Magyarország erdőállományát mutatja. Nagy-Magyarország területén mintegy 7,5 millió hektáros erdő volt 1920-ban. Trianon következtében erdőségeink mérete 1 millió hektárra zsugorodott. A békediktátum kikötötte, hogy jóvátételként jelentős mennyiségű faállományt kell juttatni a győztes országoknak, ami visszavetette a gazdaság konszolidációját. Amit az ábra nem részletez az az, hogy a Kárpátok vonulatának legértékesebb tűlevelű erdei kerültek idegen kézre, ami minőségibb építőanyag volt a Magyarországon maradt tölgyesekkel és bükkösökkel szemben.

A Trianon Múzeum egy reprezentatív különlegessége ez az eredeti M95-ös, hivatalos nevén Steyr-Mannlicher M1895-ös gyalogsági ismétlőpuska, melyet 1895-ben tervezett Ferdinand Ritter von Mannlicher, az M88/90-es továbbfejlesztett változataként. Harctéri előnyét az adta, hogy rendkívül precíz, gyorsan újratölthető fegyver volt. A tár öt, 80x5R kaliberű töltény tárolására volt alkalmas. Az utolsó lövés után, az üres tárkeret kiesett a fegyverből, így jelezve az újratöltés szükségét. Egyetlen hátránya az volt, hogy érzékeny volt a sárra, így könnyen koszolódott, rendszeres karbantartást igényelt.

A Császári és Királyi Hadsereg legtöbbet használt gyalogsági fegyvere volt, mintegy 3 millió M95-ös került legyártásra 1895-től 1918-ig Steyrben és Budapesten. Számos módosítása került a harcterekre, az I. világháború során gyakran szereltek rá távcsövet, s váltak a mesterlövészek félelmetes fegyverévé. A haza védelmében ezt a puskát használták Balassagyarmat hős polgárai, Kratochvil Károly Székely Hadosztálya és Prónay Pál Rongyos Gárdája. A II. világháborúban is gyakran feltűnt a magyar, bolgár és olasz hadtesteknél, partizánoknál, s számos ország rendőrségénél.

A trianoni békediktátumot követően jelentősen megváltozott a közoktatás mind a csonkaországban, mind az elszakított országrészekben. Magyarországon az ifjú felnövekvő generációk hazafias, keresztény nevelést kaptak. Az oktatás színvonala jelentősen javult, az országban szinte teljesen felszámolták az analfabetizmust. A népfőiskolák és az egyetemek országosan és nemzetközileg is elismert szakemberek tömegét nevelték ki. Mindezen törekvést az ország és a nemzet újraegyesítésének vágya hajtotta. A magyar nebulók Nagy-Magyarországot ábrázoló tűpárnákat, „Nem! Nem! Soha! feliratú tolltartókat használtak, s „Mindent vissza!” ceruzákat forgattak.

Mindezalatt, az országhatáron túl a magyar gyerekek álmodni sem merhettek ilyen relikviákról, mivel azt rögtön elkobozták volna tőlük. Az elcsatolt területeken egy diák örülhetett, ha az általános iskolákban anyanyelvén tanulhatott, mert a magyar nyelvű iskolák jelentős részét megszűntették. A középiskolákban már szinte mindenhol csak az államnyelven folyt az oktatás. Aki pedig magyar nyelven kívánt diplomát szerezni, annak a csonkaországban kellett tanulnia. Így kívánták az új impériumok az ifjúságot asszimilálni, vagy elüldözni.

Az első irredenta tanszerek viszont az 1938 és 1941 között végbement területvisszacsatolásokat követően bekerültek a nebulók iskolatáskáiba, igaz, hogy csak egy rövid időszakra. A Trianon Múzeum külön kiállítótermet szentel a két világháború közötti iskolatörténet tárgyi emlékeinek bemutatására.

Partium északi részén található várost, Mármamarosszigetet ma 80 százalékban románok lakják. Száz évvel ezelőtt ez a számarány a fordítottja volt a mainak, ugyanis az 1910-es népszámlálási adatok alapján csak a lakosság kevesebb, mint 10 százaléka volt román nemzetiségű, mialatt a magyarság számaránya 83 százalék volt, s 8 százalék német és rutén nemzetiség élt itt.

Amennyiben a határokat a wilsoni elvek alapján húzták volna meg, és valódi népszavazás dönt a területi hovatartozását illetően, akkor a régió egyértelműen Magyarország mellett állt volna ki. Ennek ellenére, a várost erőszakkal elcsatolták Trianonban.

Eme politikai döntés ellen az össznépi magyarság is tiltakozni kívánt, így számos olyan irredenta alkotás született meg, amely kifejezően szemléltette ezen hibás döntés következményeit. Ilyen a Trianon Múzeum birtokában lévő máramarosszigeti képeslap is.

Néhány oldal tinta áztatta papírlap, amely majdnem halálra ítélt egy egész nemzetet. 1920. június 4-én Trianonban került aláírásra az a dokumentum, amely minden ma élő magyar sorsára kihatást gyakorolt. Míg a kifosztott és megtizedelt csonkaország lakossága nyögte a „jóvátétel” fizetésének terheit, azalatt az elszakított területek magyarságának egészen más megpróbáltatásokkal kellett szembenéznie.

Az új államhatalmak ugyanis mindent elkövettek annak érdekében, hogy az ezer éve itt élő őslakosokat elüldözzék, vagy asszimilálják. Megkezdődött az anyanyelvi iskolák tömeges bezárása, a földelkobzások, a tömeges elbocsájtások, megfélemlítések, szobordöntések és a kitelepítések, melynek következtében magyarok ezrei hagyták el őseik földjét. Ezzel párhuzamosan idegen telepesek ezreit csábították a Kárpát-medencébe, új földek és jó állások reményében. Ezt jelentette Trianon a magyar nemzet számára.

Eme európai kultúrát megszégyenítő dokumentum teljes szövegének másolata megtalálható és átlapozható a Trianon Múzeum erre a célra létrehozott kiállítótermében.

Az 1938-as I. bécsi döntést követően megindult Magyarország területgyarapodása. Az elmúlt húsz esztendő után, végre esély nyílt arra, hogy igazságos határmódosítás történjen, s többségében magyarlakta területek kerüljenek vissza az anyaországhoz. Egy évre rá, 1939-ben, a Magyar Honvédség visszafoglalta Kárpátalját, majd 1940-ben a II. bécsi döntés értelmében visszakaptuk Észak-Erdélyt.

1941-ben Magyarország visszafoglalta Bácskát, ámbár eme döntésért nagy árat kellett fizetni: óhatatlanul is belesodródott a II. világháborúba. Az országgyarapodást követően, hazánk területe 93 000 km²-ről 172 000 km²-re emelkedett, míg a népessége 9,2 millióról 14 millióra növekedett. A magyar népesség számaránya ekkor 78,5 százalék volt, amely etnikailag sokkalta homogénebb képet mutatott a szomszédos államok nemzetiségi összetételénél.

A visszacsatolt területeken újra ki kellett építeni az államigazgatást, így a régi vármegyerendszer alapjain megkezdődött az új közigazgatás megvalósítása. A Trianon Múzeum térképgyűjteménye tökéltesen szemlélteti eme történelmi folyamatokat.

Az I. világháború, a Károlyi-kormány és a Tanácsköztársaság tevékenysége teljesen visszavetette a dinamikusan fejlődő magyar gazdaságot. A monetáris recessziót csak mélyítette Trianon tragédiája. A békediktátum értelmében le kellett szerelni a hadsereg jelentős részét, súlyos korlátozásokat kellet bevezetni a vasúti közlekedésben, illetve hatalmas jóvátételt kellett fizetni a háború okozta károkért a győztes országoknak. A válságot pedig tovább tetézte, hogy a feldolgozóipar jelentős része Magyarországon maradt, míg a nyersanyagokban gazdag országrészeket át kellett engedni a szomszédos országoknak. Ennek következtében a nemzetgazdaság ereje jelentősen csökkent.

A legjelentősebb csökkenés a sóbányászatban mutatkozott. Erdély területén már a római kor óta folyt sótermelés, mely az Árpád-házi királyok ideje alatt érte el a fénykorát. A középkorban számos magyar koronásfő jelentős bevételi forrása volt az Erdélyi sóregálék jövedelme, mely jelentős mértékben hozzájárult ahhoz, hogy a Magyar Királyság hegemón szerepet töltsön be Közép-Kelet-Európában. Trianonon után a világon egyedülálló bányák a Román Királyság kincstárát gyarapították.

A Trianon Múzeum külön kiállítást szentel a trianoni tragédiáért közvetetten vagy közvetve felelős emberek bemutatására. A Fekete Arcképcsarnok című tárlat számos olyan magyar és külföldi politikus fotóját mutatja be, akik mindent elkövettek annak érdekében, hogy a Magyarországot pusztulásra ítéljék.

Az egyik ilyen személy Alexandru Vaida-Voevod, aki Vajda Sándor néven 1906 és 1918 között a magyar országgyűlés radikális román nemzetiségi képviselője, a Ferenc Ferdinánd köréhez tartozó, az Osztrák Magyar Monarchia és Magyarország föderalizálását – a magyar alkotmányon kívül helyezkedve – célul kitűző birodalmi politikai irányzat egyik vezető politikusa.

1918-ban tagja az Erdélyi Kormányzótanácsnak, majd vezetője a Békekonferencián a román küldöttségnek, később Románia miniszterelnöke. Tevékenységében a Magyarország ellen megfogalmazott területi követelések foglalták el a központi helyet, szívós küzdelmet folytat a román határoknak a Tiszáig történő kiterjesztéséért, a román megszállás által okozott bűnöknek és tényeknek a nemzetközi nyilvánosság előtt történő eltussolásáért.

A Trianon Múzeum a teljesség igényével próbálja megidézni a XX. századi magyar irredentizmus megnyilvánulásának minden színterét. A haza egyesítésének gondolata nem csak a politikai közéletben, az úri kaszinók folyosóin volt napirendi téma, hanem a művészet és a kultúra valamennyi műfajában képviseltette magát, így a zenei életben is. Trianon fájdalma ott volt mind a könnyű, mind a komoly zenei életben is. Szinte alig volt olyan előadótér, ahol ne jelent volna meg valamilyen formában Nagy-Magyarország idilli gondolata.

Eme miliőt kívánja megeleveníteni a gyűjtemény zeneszobája, ahol az 1930-as, 1940-es évek zenevilágával ismerkedhet meg a látogató. A vitrinekben található kották gazdag kínálata, a megannyi egyedi és különleges hangszer, az antik dzsentri bútorzat megeleveníti a korszak polgári szalonjainak eleganciáját, s betekintést nyújt egy középosztálybeli „kétszáz pengős” osztály mindennapos életébe is.

1919. március 20-án érkezett meg a Vix-jegyzék, Károlyi Mihály szorult helyzetbe került, így jobbnak látta, ha a szociáldemokratáknak engedi át a hatalmat. Vezérük, Landler Jenő viszont, Károlyit elárulva, szövetséget kötött a börtönkommunistákkal, akikkel karöltve 1919. március 21-én kikiáltották a tanácsköztársaságot.

Károlyi az újságból tudta meg lemondásának hírét, amelybe kénytelen volt belenyugodni. A tanácsköztársaság viszont nem törődött Magyarország területi integritásával, csupán a világforradalom előmozdításában voltak érdekeltek. A 133 napos proletárdiktatúra alatt, a gazdaság tönkrement, az államapparátus összeomlott, a hadsereg teljesen demoralizálódott. A folyamatos terror, a belső feszültségek, a dilettáns államvezetés óhatatlanul is elősegítette, hogy a románok megszállják és kifosszák Budapestet.

A direktórium legvégzetesebb hibája viszont az volt, hogy diplomatái nem vehettek részt a Párizs környéki béketárgyalásokon, így azokat magyar érdekképviselet nélkül zárták le. Az összeomlás utáni kormányok küldöttei már nem tudtak érvelni a demográfiai és gazdasági elvekre hivatkozva, így hazánk sorsa végzetesen megpecsételődött. Eme sötét korszak tárgyi emlékeit fedezhetjük fel a Trianon Múzeum „Vörös termében”.

Trianon után a magyar szatíra virágkorát élte. A képeslapokon egyre-másra jelentek meg olyan országok allegorikus alakjai, melyek közrejátszottak abban, hogy hazánkkal szemben ilyen súlyos és becstelen döntés szülessen. Ezen rajzokat általában olyan szimbólumok és cselekedetek tarkították, amely félreérthetetlen utalásokat tettek a nézők számára.

A fotón egy nyegle francia sans-culotte minden erejét latba vetve próbálja felfújni a kisgömböc méretűre dagadt, kalácsképű román tisztet, kinek kabátszárán a „Román Birodalom” olvasható. A kép címe: „De mi lesz akkor, ha a Magyar Igazság gombostűje hozzáér?!”

A képet Márton L. rajzolta a Szepes-nyomda megbízásából 1932-ben.

Erdély délkeleti részén található egykori szász várost, Brassót ma 90 százalékban románok lakják. Száz évvel ezelőtt viszont a románok még kisebbségben éltek itt, ugyanis az 1910-es népszámlálási adatok alapján csak a lakosság kevesebb mint 29 százaléka volt román nemzetiségű, mialatt a magyarság számaránya 43 százalék volt.

A németség aránya ekkor még 26 százalékra tehető, akiket a későbbiekben Ceaușescu-rendszerben telepítettek ki. Amennyiben az I. világháború után a határokat a wilsoni elvek alapján húzták volna meg, és valódi népszavazás dönt a területi hovatartozását illetően, akkor a régió egyértelműen Magyarország mellett állt volna ki. Ennek ellenére, a várost erőszakkal elcsatolták Trianonban.

Eme politikai döntés ellen az össznépi magyarság is tiltakozni kívánt, így számos olyan irredenta alkotás született meg, amely kifejezően szemléltette ezen hibás döntés következményeit. Ilyen a Trianon Múzeum birtokában lévő brassói képeslap is.

A Trianon Múzeum külön kiállítást szentel a trianoni tragédiáért közvetetten vagy közvetve felelős emberek bemutatására. A Fekete Arcképcsarnok című tárlat számos olyan magyar és külföldi politikus fotóját mutatja be, akik mindent elkövettek annak érdekében, hogy a Magyarországot pusztulásra ítéljék.

Az egyik ilyen személy Ion. I. C. Brătianu. Franciaországban szerez mérnöki diplomát, majd politikai pályára lép. 1895-ben képviselővé választják, ezután többször tölt be miniszteri posztot, majd 1909-től több alkalommal Románia miniszterelnöke. 1914-ben kormányfőként határozottan kiáll Románia semlegessége mellett, 1916-ban megköti a bukaresti titkos szerződést, amely Romániának ítéli Magyarország keleti felét, Erdéllyel, a Székelyfölddel, a Partiummal és az Alföld keleti szegélyével, egészen a Tiszáig. Ennek nyomán hadat üzen volt szövetségeseinek és támadást intéz Magyarország védtelen keleti határai ellen. Támadásuk kudarcba fullad, a magyar-német csapatoktól vereséget szenvednek, kénytelenek kapitulálni és békét kötni, ennek ellenére a háború végén az antanttal el tudják fogadtatni Romániát teljes jogú szövetségesként.

1919. február 1-én Brătinau terjeszti a román igényeket a Békekonferencia elé. Előadását nyilvánvalóan és szemérmetlenül meghamisított adatokra alapozza. A magyarok számát százezrekkel csökkenti, a Kelet-Magyarországra vonatkozó igényt a román államhoz való történelmi visszatérésnek állíja be, mértékletességének bizonyságául pedig kijelenti, hogy Debrecenről – dacára a környéken élő jelentős számú román kisebbségnek – hajlandó lemondani.

Az Őszirózsás forradalom után a Károlyi Mihály vezette pacifista kormány rögtön nekilátott a magyar honvédség leszerelésének. Ennek legfőbb támogatója és kivitelezője az alkoholista Linder Béla hadügyminiszter volt. Tőle származik a „Nem akarok többé katonát látni” szállóige is, amelyet illuminált állapotban mondott el 1918. november 2-án a tisztikar jelenlétében. Ígéretéhez híven, a hazatérő magyar katonákat szélnek eresztette, a tiszteket pedig lefokoztatta vagy nyugdíjaztatta, mialatt helyüket hozzá hű bakákkal próbálta pótolni. Tevékenységének köszönhetően, a magyar honvédséget pár hét leforgása alatt lezüllesztette, mialatt a szomszédos országok szinte a semmiből fegyverezték fel hadseregüket. 1918 végére nem maradt olyan hadtest Magyarországon, amely képes lett volna megfékezni a betörő ellenséget, így az országot ellenállás nélkül foglalhatták el a csehek, a szerbek és a románok.

A képen látható propaganda az 1920-as években készült, amely nyíltan megfedi a Károlyi-kormány hibáit, amiért a hadsereget demilitarizálta pont abban a pillanatban, amikor a legnagyobb szükség lett volna rá.

Szent László és Ady Endre városát, Nagyváradot ma 68 százalékban románok lakják. Száz évvel ezelőtt viszont a románok még jelentéktelen számban éltek itt, ugyanis az 1910-es népszámlálási adatok alapján csak a lakosság kevesebb mint 6 százaléka volt román nemzetiségű, mialatt a magyarság számaránya 94 százalék volt.

A város etnikai arculatához hozzátartozott a zsidóság is, amely mindvégig magyarnak vallotta magát. Amennyiben az I. világháború után a határokat a wilsoni elvek alapján húzták volna meg, és valódi népszavazás dönt a területi hovatartozását illetően, akkor a régió egyértelműen Magyarország mellett állt volna ki. Ennek ellenére, a várost erőszakkal elcsatolták Trianonban. Eme politikai döntés ellen az össznépi magyarság is tiltakozni kívánt, így számos olyan irredenta alkotás született meg, amely kifejezően szemléltette ezen hibás döntés következményeit.

Ilyen a Trianon Múzeum birtokában lévő nagyváradi képeslap is.

A XX. század fontos politikai propagandaeszköze volt a falakra, hirdetőoszlopokra ragasztott nyomdai úton sokszorosított kültéri hirdetmény, hétköznapi nevén a plakát. A plakátok a polgári fejlődés termékei, a nagyvárosi életforma szerves részét képezték.   Kiemelt szerepük a tömegkommunikációs eszközök elterjedésével is megmaradt.

A Trianon Múzeum műtárgyai közé tartozik egy jellegzetes irredenta plakát, a következő nagybetűs felirattal: "Átkozott a kéz mely ezt a békét aláírja"

A szöveg alapjául egy Friedrich István idézet szolgál, aki miniszterelnökként még illúziókba ringatta magát az antant állásponttal kapcsolatban. (az antant egyre gyengül, „feltétlenül letűnőben van”- „a világháborúnak még távolról sincs vége”…) 1920-ban kijelentette: „átkozott az a kéz, amely aláírja a békeszerződést”.

Az egyszerű, de hatásos, egy pillanat alatt befogadható mondaton kívül más tipográfiai elem nem is található a plakáton, kivéve a kiadó adatait: Besskó Károly Plakát Gyár Budapest. ( IX. Rákos u. I. J-10-33)

A plakát semmilyen színnel nem él, monokróm-fekete litográfia.

Nagyon fontos grafikai elem a szövegre tartalmilag és formailag is erősen reagáló fekete Nagy-Magyarország és a belefoglalt papír alapszínű Csonka-Magyarország ábra. A határvonalak göcsörtös, szabálytalan alakja visszaköszön a betűk körvonalainak „remegésén”. Ugyanakkor ellentétek is fokozzák a vizuális hatást: A papírfelület felső harmadát elfoglaló szerves forma éles ellentétben áll a betűk puritán, geometrikus rendjével.

A plakát nem visszamaradt nyomdai példány, hanem közterületről „megmenekített”. Az erősen megsárgult papíron jól látható hajtásnyomok, hátulján a levakarás után megmaradt ragasztó foltok. Szélein kisebb hiányok, szakadások, amit a későbbiekben szépen restauráltak. Pontos mérete: 83,5 x 57,5 cm. A falragaszt feltételezhetően egy járókelő „rekvirálta”, aki emléknek akarta megőrizni a közélet eme tiszavirág-életű termékét.

Az Erdély keleti részén található nagy múltú magyar várost, Marosvásárhelyt ma 49 százalékban románok lakják. Száz évvel ezelőtt viszont az oláhok számaránya még jelentéktelen volt, ugyanis az 1910-es népszámlálási adatok alapján csak a lakosság kevesebb mint 7 százaléka volt román nemzetiségű, mialatt a magyarság számaránya majdnem 90 százalék volt. A németség aránya ekkor még 2 százalékra tehető, akiket a későbbiekben Ceausescu-rendszerben telepítettek ki.

A város jelentős zsidó közösséggel rendelkezett, akik mindvégig magyarnak vallották magukat. Amennyiben az I. világháború után a határokat a wilsoni elvek alapján húzták volna meg, és valódi népszavazás dönt a területi hovatartozását illetően, akkor a régió egyértelműen Magyarország mellett állt volna ki. Ennek ellenére, a várost erőszakkal elcsatolták Trianonban. Eme politikai döntés ellen az össznépi magyarság is tiltakozni kívánt, így számos olyan irredenta alkotás született meg, amely kifejezően szemléltette ezen hibás döntés következményeit.

Ilyen a Trianon Múzeum birtokában lévő marosvásárhelyi képeslap is.

A trianoni békediktátum következményeire a Horthy- korszakban számtalan jelentéktelennek tűnő használati tárgy, hétköznapi tömegcikk is utalt.

Jelen esetben egy 20-as kiadású, viszonylag kisméretű (25x36 mm) postabélyeg protestál a „békemű” ellen, amit az Országos Propaganda Bizottság adott ki. A területi revíziót szolgáló alkotás eredeti változatát Jeges Ernő (1898-1956) festőművész készítette 1918-ban, plakát formátumban. Az ez alapján nyomott bélyeg vörös háttéren fehérrel ábrázolja a széttöretett Magyarországot, alatta, szigorú geometrikus rendben három rövid felkiáltás: „Nem! Nem! Soha!”olvasható.

A „Nem! Nem! Soha!” jelszó már közvetlenül az első világháború után ott virított plakátokon, zászlókon és szórólapok tízezrein. Számtalan nyelvre lefordították és ilyen módon is terjesztették. Leggyakoribb az angol (No, no, never!) a német (Nein, nein, niemals!) és a francia (Non, non, jamais!) változat volt, az olasz, orosz, szlovák, lengyel… stb. mellett.

A „Nem! Nem! Soha!” később a Területvédő Liga hivatalos jelmondata és egy József Attila vers címe, számtalan helyen megjelent legyen szó szoborról, térképről, rajzról, íróeszközről, pecsétről, falvédőről, bélyegről…

A Magyar Királyi posta az 1920-as, 30-as, 40-es években rengeteg, az itt bemutatotthoz hasonló bélyeget adott ki, hozzájárulva a nemzeti emlékezetpolitika aktivizálásához.  Több korabeli egyesület specializálódott tematikus sorozatok kiadására és regisztrálására. (pl.: az 1913 végén megalakult Elma, teljes nevén Első Magyar Alkalmi Bélyeggyűjtők Egyesülete, Sanum Altesse Rt., Magyar Nemzeti Szövetség… stb.)  

1940-ben a II. bécsi döntés értelmében visszatért Észak-Erdély. A magyar kormány kiemelt fontosságúnak tartotta, hogy a visszaszerzett keleti országrészeket mihamarabb be tudják csatlakoztatni az anyaország politikai, gazdasági és közlekedési vérkeringésébe.

Ellenben Észak-Erdély vasútvonalai nem voltak alkalmasak arra, hogy közvetlen összeköttetést biztosítsanak Székelyföld és Budapest között. Ennek feloldása érdekében, az államvezetés új normálnyomtávú vasútvonal kiépítésére szánta el magát, amely rekordgyorsasággal készült el, a hadsereg segítségével. Innentől kezdve megnyílt a lehetőség a személyszállításra is az új államhatárokon belül, így az ország minden tájáról érkeztek tanulmányvonatok a fővárosba, mialatt a budapesti nebulók is bejárhatták a visszacsatolt területek szebbnél szebb magyar városait és tájait. A diákokok és pedagógusok számára különböző brossúra-sorozatok készültek, hogy mit érdemes megnézni a tanulmányi kirándulások alkalmával.

Egy ilyen prospektust őriz ma a Trianon Múzeum könyvtára. A könyvecske fekete-fehér fotókkal, színes, kihajtható térképekkel készült. 

Részlet a prospektusból: 

Budapesttől Kolozsvárig

Útvonalunk első részét két kirándulásunk alkalmával már megismertük. Budapesttől Püspökladányig terjedő utat a 6. sz. útikönyvünk, innen Nagyváradig tartó szakaszt pedig 28. sz. füzetünk ismerteti. A Nagyvárad-kolozsvári vonalszakasz 1870-ben nyílt meg. Nagyvárad állomást (t. sz. f. m. 136 m) elhagyva, vonatunk átmegy a Sebes-Körös 142 m-es vasúti hídján és Bánffyhunyadig a folyó völgyét követi. Eleinte elég széles a folyó völgye, csak Révnél szűkül össze. Mezőtelegd közelében, Felsődernán és Tataroson élénk aszfaltüzem van. Mezőtelegd régi templomában nyugszik Bocskay István fejedelem felesége és a parasztlázadás korában szereplő Telegdy István kincstartó. Élesd élénk forgalmú hely; jó mészégetőkkel (tűzálló cserépedénygyár), de tudományos hírnévvel is, mert nem messze a községtől, 61 m magas mészkősziklában rejtőzik az ú. n. »Csontbarlang«: 120 m. hosszú csarnokkal, mellékágakkal és folyosókkal, melyekben a barlangi medve csontjait találták. (Leletek Budapest és Kolozsvár régészeti gyüjteményeiben.)

A Trianon Múzeumban található egy Lenin-fiú ruházat, amely a Tanácsköztársaság kétséget kizáróan legbrutálisabb és legkegyetlenebb terrorkommandójának egyenviselete volt. Ruházatukról könnyen felismerhetőek voltak: bőr lábszárvédőt, nadrágot és dzsekit hordtak, övtáskájukon bajonettet és Steyr M1912-es pisztolyt viseltek. Tányérsapkájukon a halálfejes lobogó díszelgett.

A maguk idejében nem véletlenül vívták ki a lakosság félelmét és gyűlöletét. A Tanácsköztársaság kikiáltása után, a Cserni József vezette csőcselékből szerveződő alakulat eleinte milicista jellegű volt, de egyhamar a Korvin Ottó-féle Belügyi Népbizottság Politikai nyomozóosztálya alá rendelték. Az, immár Szamuely Tibor támogatását is élvező fegyveres hatóság ideológiai célja abban merült ki, hogy a társadalmat akár vérrel is meg kell tisztítani az antikommunista elemtől.

A fővárosban rendszeresen tartottak „rekviálásokat” ahol válogatás nélkül emberek házainak tucatjait fosztották ki önös és pártpolitikai érdekből. Palettájukon volt a túszejtés is, ahol módosabb családok tagjait a „prevenció” nevében raboltak el váltságdíj fejében. Nem riadtak vissza a politikai gyilkosságoktól és a kínzásoktól sem! Előszeretettel ütöttek rajta polgári negyedeken ahonnan találomra öltek és kínoztak meg embereket.

A Lenin-fiúk vidéken voltak a „leghatékonyabbak”. A halálvonatok a városokat és a falvakat végigjárva gyilkolták és rabolták a háborúban kimerült lakosságot. A gyanúsnak vélt elemeket, rögtönítélőszék elé állították a tárgyalás vajmi kevés látszatával, ami legtöbbször kínhalállal végződött. Az egyházi eseményeket gyakorta gránátokkal kergették szét, míg agitátoraik fennen hirdették a templomok mozivá alakításának és a nők kollektivizálásának kommunista utópiájának előnyeit.  

A 133 napos terror bukásához nagyban hozzájárultak a Tanácsköztársaság belső gyengeségei is, amelyet részint a Lenin-fiúk dekadens és embertelen viselkedése is előidézett. A fehérterror időszakában többségüket elfogták és a népharag igazságot szolgáltatott rajtuk. A bolsevik vezetők közül Cserni Józsefet és Korvin Ottót halálra ítélték, míg Samuely Tibor elfogásakor lett öngyilkos. Kun Béla és Pogány József külföldre szöktek, míg Rákosi Mátyás évtizedekre börtönbe került.

Várpalotán, a Trianon Múzeummal szemben található a haza fájdalmának egyik szabadtéri műemléke, mely a magyarság területvesztésének tragédiáját kívánja szimbolizálni.

A kőtörmelék már önmagában is kifejező szimbólum, melyen egy Nagy-Magyarországot ábrázoló gránitlap kapott helyet. A sírkövön a „Népek Krisztusa Magyarország 1920 2004” olvasható. Mögötte egy hatalmas fából készült kereszt pillantható meg, amely egyértelműen ki kívánja fejezni, hogy hazánkat száz esztendővel ezelőtt halálra ítélték. A 2004 dátum a gyűjtemény alapításának éve, ugyanis ünnepélyes keretek között ekkor lelt otthonra a Zichy-Waldstein kastélyban az ország legelső, Trianon kutatásával foglalkozó szakmúzeum.

Azóta minden évben a műemlék fontos események színhelye, ugyanis itt tartja meg díszes keretek között a nemzeti összetartozás napját a Trianon Múzeum.

A Trianon Múzeum külön kiállítást szentel a trianoni tragédiáért közvetetten vagy közvetve felelős emberek bemutatására. A Fekete Arcképcsarnok című tárlat számos olyan magyar és külföldi politikus fotóját mutatja be, akik mindent elkövettek annak érdekében, hogy a Magyarországot pusztulásra ítéljék.

Az egyik ilyen személy Georges Benjamin Clemenceau. Az első világháború alatt belügyminiszter, majd 1917-től Franciaország miniszterelnöke. Az általa képviselt kíméletlen politikai stílus és gyakorlat, a körülmények kedvező alakulása miatt, a közép-európai rendezés hegemón pozícióban lévő alakítója. Elképzeléseinek fókuszában ekkor szinte kizárólag az európai német vezető szerep végleges megtörése és Franciaország világhatalmi küldetésének helyreállítása áll. Politikájában mindent ennek rendel alá: nemzeti önrendelkezést, hagyományt, európaiságot, jogot, demokráciát, gazdasági ésszerűséget. Clemenceau néhány hónap alatt a francia hatalmi érdekek függelékévé zülleszti egész Közép-Európát. A háború utáni – az adott állapotukban nem fenntartható – közép-európai viszonyok kialakításának legfontosabb, legnagyobb befolyással rendelkező politikusa, a Magyarországgal szemben elkövetett történelmi bűnök kiemelkedő felelőse.

Murgács Kálmán életútjáról  ugyan kevés adat áll rendelkezésünkre,  de emlékét nótáiban és  irredenta dalaiban máig őrizzük. Hagyatékából sok kottát és egyéb írásos emléket őriz a Trianon Múzeum. Ezek közül egy kottafüzetet kerül most bemutatásra.

A borítólap nélküli füzet 6 lapból áll és 5 db kétoldalas kottát tartalmaz (Jegenyefák-négykezes, Mindig mondtam, Hosszúlábú gólya, Szőke Tisza, Molnár csárdás). A kottákat (mindegyik csárdás) és a jegyzetet ceruzával írta Murgács. A 10 használatban lévő oldal mindegyikét aláírta a szerző.
1932 decemberében jelent meg Murgács Ötödik Nótáskönyve - a kottafüzetben található dalok ekkor jelentek meg nyomtatásban. A korabeli sajtó így ír a könyvről:  „…ének és zongorára irt pattogó csárdások, bájos melódiájú hallgatók… zeneirodalmunk újabb gyöngyszemei. A dallamok szárnyaló ereje, szöveg gondos megválogatása, egyszóval a dalszerzés mesteri technikája jellemzi ezeket az újabb Murgács dalokat is.”

Murgács Kálmánnak, hagyatékának legszebb darabjaival állít emléket a Trianon Múzeum „Irredenta dalok és zenekarok a két világháború közötti Magyarországon” című kiállításában.

Egy hazai gyűjtőtől vásárolt a múzeum egy kis barna bőrborítású könyvecskét. Borítóján dombornyomott kép van: tóparti lugast ábrázol virágokkal, angyalkával. A kb. 18x12 cm es könyv lapjainak széle valamikor aranyozott volt, a festés mára jócskán megkopott.

Keletkezési idejét sejteti az első lapon olvasható Magyar Hiszekegy, továbblapozva kiderül, hogy Rákosszentmihályon 1929. december 1-én Emlékkönyvként kapta ajándékba „Nagyságos Farkas Sándor úr” 3 éves elnökségének tiszteletére a Jókai kör 31 tagjától, akik mindannyian aláírták a könyvecskét. Ahogy a kor irodalmi társaságaira jellemző volt, feltehetően a rákosszentmihályi Jókai kör is a Jókai-kultusz ápolására jöhetett létre, illetve igyekezett elevenebbé tenni a település szellemi életét.

(Az emlékkönyvírás története közel fél évezreden át követhető nyomon Európa-szerte. A kifejezést már a 13. században is használták, ezek az albumok rendelésre készültek; antik szerzők műveit, Bibliai idézeteket másoltak bele hivatásos mesteremberek. A szokást átvették a vándorlókereskedők és így juthatott el a polgárság körébe. A polgári emlékkönyv a 18. századra elterjedt, de virágkorát 19. századi szentimentalizmus, illetve a biedermeier korban élte. Az emlékkönyv családi tárggyá, az intim családi szféra és a társaság tagjai közötti kommunikáció sajátos eszközévé vált. Az I. Világháború után funkciója megváltozott és a bejegyzésekben az összetartozás kifejezésre került előtérbe és beépült a paraszti kultúrába is. A század közepére tömeges elterjedésével az emlékkönyv használata elmozdult társadalmi szinten, az emlékversek veszítettek komolyságukból és inkább a gyermekfolklór területére vonult vissza.)

Farkas Sándor Emlékkönyvében 14 emlékbejegyzés kapott helyet köztük a Jókai kör címere, egy novella, versek és néhány rajzos emlék. Az egész könyvecskét áthatja a tisztelet és a szeretet.

Az egyik „Nagyságos Farkas Sándor Úrnak” címzett vers köszönetet mond a tanáruknak Trianon-ellenes eszmei tanításaiért. A kis költemény felett a zöld Magyarország térképet pirosan öleli körül Nagy-Magyarország.

Az emlékkönyv utolsó lapjainak egyikén Libellus verlag 4-es levélzáró bélyegív ragadt. Hogy miként kerülhetett oda ez már a múlt titka marad.

A Trianon Múzeum legelső termében pillanthatjuk meg a Vagonlakók című kiállítást. Az itt található szoba bemutatja azon családok viszontagságos életét, akik Trianon miatt arra kényszerültek, hogy elhagyják szülőföldjüket. Az új határokon átkelve, kisemmizve, megalázva és nyomorogva érkeztek meg a megcsonkított ország nyomortelepeire, ahol alkalmi munkákból tengődve, s járványoktól sújtva kellett marhavagonokban élniük hosszú éveken át.

A vagonba lépve eme apró szobrot pillanthatjuk meg, mely méretei ellenére rögtön felhívja magára a figyelmet. A többi kiállítási tárggyal ellentétben, ez a kis remekmű nem egy vagonlakó családé volt, hanem egy képzőművészeti emlékmű, mely a szobrászat eszközeivel kívánja bemutatni egy család akkor átélt fájdalmát. A família arcán szinte tapintható a kimerültség, a bizonytalanság, a fájdalom, a szomorúság, mely vele együtt áthatja az egész alkotás kompozícióját. Mind a gyermek, mind az asszony megnyugvást keres a férfi arcán, kinek tekintetén egyértelműen kivehetők a gondterheltség és reményvesztettség jelei. Az alkotás feltehetően az 1920-as évek második felében készült.

A két világháború között a nemzet szívében igen erősen élt a megcsonkított haza újraegyesülésének vágya. Nem volt olyan magyar társadalmi, vallási, etnikai vagy politikai csoport a Kárpát-medencében, amely ne törekedett volna békésen vagy fegyveresen, részlegesen, vagy teljesen visszaszerezni hazája ősi területeit. Trianon fájdalma összekovácsolt egy nemzetet, melynek kihatásaként a magyar kultúra az 1920-as évektől kezdve reneszánszát élte. A népies elemek, az ősi magyar szimbólumok, rítusok, hősök, hagyományok kultusza áthatotta a hazai művészvilágot. Az irredentizmus megjelent a költészetben, a színházakban, a mozikban, az öltözködésben, a szobrászatban, s természetesen a hétköznapok tárgyi emlékeiben is. A Trianon Múzeum külön kiállítást szentel eme relikviáknak, amelynek segítségével betekintést nyerhetünk a korszak embereinek mentalitásvilágába.

Az egyik ilyen tárgy az Árpád vezér alakját szimbolizáló bronzöntvény. A szobrocska fa talpazata Nagy-Magyarországot formázza, melynek mértani középpontjában a nagy hadvezér alakja foglal helyet. Mint ismeretes, Árpád fegyverrel hódította el és védte meg az új magyar hont, s most mégis csípőre tett kézzel, méltatlankodva áll, mialatt mérgesen tekint az ország eltékozolt keleti felére, korholva ezzel utódait. A tárgy létrejötte az 1930-as évekre datálható.  

A Trianon Múzeum külön kiállítást szentel a trianoni tragédiáért közvetetten vagy közvetve felelős emberek bemutatására. A Fekete Arcképcsarnok című tárlat számos olyan magyar és külföldi politikus fotóját mutatja be, akik mindent elkövettek annak érdekében, hogy a Magyarországot pusztulásra ítéljék.

Az egyik ilyen személy Vasile Goldiș. Nemzetiségi politikus, lapszerkesztő, a Román Nemzeti Párt tagja. Résztvevője a Tisza István miniszterelnök kezdeményezésére 1913-ban megkezdődött román-magyar megbékélési tárgyalásoknak, ahol a 23 pontból álló román emlékirat egyik megfogalmazója 1918. november 13-án, az Erdély sorsáról a magyar kormánnyal tárgyaló román delegáció tagja. A román bizottság ekkor már maga mögött tudva Románia és az antant támogatását, ridegen elutasítja Jászi Oszkár „Keleti Svájca” és a román-magyar kiegyezésre vonatkozó javaslatait. Amiképpen Goldis-ék kijelentik, „mesterségesen kreált nemzetiségi szigetekért” nem fogják az egybefüggő (a Tiszáig húzódó) román területi követeléseket felülvizsgálni, valamint hallani sem akarnak a Wilson amerikai elnök által hangoztatott nemzeti önrendelkezés erdélyi alkalmazásáról.

Ezt követően szervezője és fő szónoka az 1918. decemberi 1-én megtartott – és a magyar kormány által abszurd módon támogatott – gyulafehérvári román nemzetgyűlésnek, ahol a résztvevők úgymond „kimondták” a román által lakott magyarországi területek csatlakozását a királyi Romániához. Goldiș itt elhangzott szónoklatában azt állítja, hogy „a románok által kimutatott jóindulat ellenére, továbbra is zaklatták és elnyomták őket”. Beszédében személyesen garantálja, mintegy az egyesülés feltételeként ígéri meg a magyaroknak (és a románokkal együtt lakó más népek számára) a teljes nemzeti szabadságot, a korlátlan sajtó, gyülekezési és egyesülési jogot és a saját maguk kormányzását „saját anyanyelvén, saját közigazgatással, saját kebeléből választott egyének által.”

A Múzeum könyvtárának egyik ékessége a Világostól Trianonig címet viselő, Pethő Sándor által írt történelemkönyv. Ha a könyv tartalomjegyzékét elolvassuk, akkor láthatjuk, hogy a könyv a magyar történelmet Szent István államalapító királyunktól kezdve a trianoni békediktátumig, illetőleg a ránk kényszerített béke kötelezettségeit és annak hatásait bezárólag tárgyalja.

A könyv fekete vászonkötéssel borított, 324 oldalas mű, amelynek a keményfedeles előlapján olvasható a cím, Világostól Trianonig, illetőleg az alcím, A mai Magyarország kialakulásának története. A címek alatt az előlapon a Magyar Királyság ábrázolása látható aranyozott bevonattal. A könyvet Budapesten az Enciklopédia Rt. adta ki, amelyből az 1925-ös III. kiadás található meg a Trianon Múzeum könyvtárában. A könyvet a már említett Pethő Sándor történész, publicista, legitimista gondolkodó, a Magyar Nemzet újság alapítója írta meg.

A két világháború között a nemzet szívében igen erősen élt a megcsonkított haza újraegyesülésének vágya. Nem volt olyan magyar társadalmi, vallási, etnikai vagy politikai csoport a Kárpát-medencében, amely ne törekedett volna békésen vagy fegyveresen, részlegesen vagy teljesen visszaszerezni hazája ősi területeit. Trianon fájdalma összekovácsolt egy nemzetet, melynek kihatásaként a magyar kultúra az 1920-as évektől kezdve reneszánszát élte. A népies elemek, az ősi magyar szimbólumok, rítusok, hősök, hagyományok kultusza áthatotta a hazai művészvilágot. Az irredentizmus megjelent a költészetben, a színházakban, a mozikban, az öltözködésben, a szobrászatban, s természetesen a hétköznapok tárgyi emlékeiben is. A Trianon Múzeum külön kiállítást szentel eme relikviáknak, amelynek segítségével betekintést nyerhetünk a korszak embereinek mentalitásvilágába.

Az egyik ilyen tárgyunk egy porcelán legény, mely a XX. század első felében készült. Mellénye főként piros árnyalatokat használ, míg bőgatyája fehér textil, ami a trikolor színeinek kontrasztja. A viselete is egyértelműen magyaros vonásokat takar, valószínűsíthető, hogy az Alföld lakóinak paraszti öltözetéről mintázták. A figura ökölbe szorított kézzel, dühösen áll a Nagy-Magyarországot ábrázoló talpazaton. A mesterien megmunkált és kifejező ajándéktárgy a magyar paraszti virtust szimbolizálja, mely nem kívánja felvenni az áldozat szerepét.

A két világháború között a nemzet szívében igen erősen élt a megcsonkított haza újraegyesülésének vágya. Nem volt olyan magyar társadalmi, vallási, etnikai vagy politikai csoport a Kárpát-medencében, amely ne törekedett volna békésen vagy fegyveresen, részlegesen vagy teljesen visszaszerezni hazája ősi területeit. Trianon fájdalma összekovácsolt egy nemzetet, melynek kihatásaként a magyar kultúra az 1920-as évektől kezdve reneszánszát élte. A népies elemek, az ősi magyar szimbólumok, rítusok, hősök, hagyományok kultusza áthatotta a hazai művészvilágot. Az irredentizmus megjelent a költészetben, a színházakban, a mozikban, az öltözködésben, a szobrászatban, s természetesen a hétköznapok tárgyi emlékeiben is. A Trianon Múzeum külön kiállítást szentel eme relikviáknak, amelynek segítségével betekintést nyerhetünk a korszak embereinek mentalitásvilágába.

Az egyik ilyen tárgyunk egy tükör, mely a XX. század első felében készült. A fakereten Nagy-Magyarország tökéletesen kifaragott kontúrjai rajzolódnak ki. A szimbólumot a „Nagy-Magyarország Menyország” felirat öleli körül. A tükörben a két világháború közötti Magyarország paraszti világa elevenedik meg szemünk előtt. A terem a Trianon Múzeum földszintjén található, amely autentikusan kívánja szemléltetni a paraszti világ használati tárgyait.

A Trianon Múzeum külön kiállítást szentel a trianoni tragédiáért közvetetten vagy közvetve felelős emberek bemutatására. A Fekete Arcképcsarnok című tárlat számos olyan magyar és külföldi politikus fotóját mutatja be, akik mindent elkövettek annak érdekében, hogy a Magyarországot pusztulásra ítéljék.

Az egyik ilyen személy Iuliu Maniu. Maniu Gyula néven a zilahi református kollégium egykori tanulója, 1906-tól a magyar országgyűlés alsó-fehér vármegyei képviselője, majd a Tisza István miniszterelnökkel lefolytatott 1913-as román-magyar megbékélési tárgyalások román vezetője. Bevonul katonának, majd a világháború végén megalakítja az Erdélyi Román Nemzeti Tanácsot, amely Aradon 1918. november 13-14-én az ő vezetésével tárgyal a Jászi Oszkár által vezetett magyar küldöttséggel Erdély sorsáról. Ekkor még magyar állampolgárként fogalmazza meg az összes románok által lakott területre vonatkozó teljes elszakadási igényt, amely fontos hivatkozási alapja lesz a későbbi román fellépésnek Magyarországgal szemben. Fő szervezője az ekkor Magyarországhoz tartozó Gyulafehérvárra összehívott román gyűlésnek, ahol résztvevők úgymond „kimondták” Erdély csatlakozását Romániához.

1918 decemberétől az Erdélyi Kormányzótanács vezetője, amely a román közigazgatás kiépítésével fő szerve és felelőse az erdélyi román impériumváltásnak

A Trianon Múzeumban található eme felkavaró műremek, mely a Fekete Arcképcsarnok című kiállítás része. Az alkotás bronzból készült, talpazata terméskő. A képen látható emberalak a megcsonkított Magyarország szimbóluma. A láb, a karok hiánya a magatehetetlenség, a kiszolgáltatottság allegóriája. Habár a férfi teste erősnek mutatkozik, mégsem tudja magát ellátni, így tehetetlenül ülésre kényszerül, míg arca leplezetlen fájdalommal tekint ránk.

A Kárpát-medence egy tökéletes földrajzi egység, amely sok tekintetben képes volt ellátni önmagát. Gazdag ásványkincsei, jó termőföldje, vizekben gazdag vidékei és a rajta kiépített jó infrastruktúra következtében az ország már a világ gazdasági élvonalához tartozott. Az új határok meghúzásával a fejlődés megtorpant. Magyarország elvesztette bányáit, erdeit és nagyvárosainak jelentős részét, a vasútvonalairól nem is beszélve. Ennek következtében agrárország lettünk, mely számos tekintetben ki volt szolgáltatva ellenséges szomszédainak.  Ezt szimbolizálja ez a szobor.

A Trianon Múzeum külön kiállítást szentel a trianoni tragédiáért közvetetten vagy közvetve felelős emberek bemutatására. A Fekete Arcképcsarnok című tárlat számos olyan magyar és külföldi politikus fotóját mutatja be, akik mindent elkövettek annak érdekében, hogy a Magyarországot pusztulásra ítéljék.

Az egyik ilyen személy Octavian Goga. Erdélyi román költő, az Astra erdélyi román kulturális irodalmi egyesület egyik vezetője, magyar klasszikusok románra fordítója, egy ideig Ady Endre költői barátja. Cikkei miatt többször kerül a szegedi Csillag börtönbe. Publicisztikai munkásságának egyre erősebb vonulata lesz az alpári magyar és zsidóellenesség.

1914-ben Bukarestbe költözik, ahol az antant oldalán a szülőhazája, Magyarország elleni román hadba lépést sürget. Részt vesz az Erdély elszakítását kimondó gyulafehérvári gyűlésen és a Román Nemzeti Tanács delegáltjaként a párizsi Békekonferencián. 1919-től több alkalommal Románia kormányának tagja, 1937-ben miniszterelnöke.

A Trianon Múzeum különleges darabja egy Erdély őre 1916-os sapkajelvény, ami az egykori atléta, Péter László tulajdonát képezte. Tőle kapta meg a jelvényt Vetési Zoltán temesvári lakos, aki a Péter-hagyaték eme becses darabját, nagylelkűen felajánlotta a Trianon Múzeum számára.

Péter László, az 1928-ban megrendezett IX. nyári olimpia résztvevője, 1899-ben született Sepsiszent­györ­gyön. Gimnáziumi tanulmányait a Székely Mikó Kollé­giumban végezte. Kitűnő tanulmányi eredményei mellett a kollégium sportéletének legjobb­jai közé tartozott, bármelyik sportágban otthonosan mozgott, de igazán otthon az atlétikában érezte magát.

Vetési Zoltán temesvári lakos 1991-ben dolgozta fel az olimpikon életútját egy személyes interjú, illetve sporttörténeti cikkek keretében. A személyes beszélgetés során a sporton kívül más fontos vonatkozások, életesemények is szóba kerültek. Péter László a Székely Hadosztályban is harcolt, és jelen volt a román csapatok csucsai feltartóztatásánál, 1919 januárjában.

A címerpajzs alakú, dombornyomott fémből készült „Erdély Őre” sapkajelvény kissé korábbra, a Nagy Háború harmadik évébe vezet vissza minket, ettől függetlenül a kettőskereszt és a Románia feliratú monolitot ledöntő oroszlán a magyarság jogos ellenállásának, harciasságának és hazaszeretetének univerzális szimbóluma.

Péter László, 1994-ben hunyt el Te­mesváron. Vetési úr pedig a méltó megemlékezés és emlékeztetés okán, készségesen eljuttatta a múzeumnak a 91-es interjú hanganyagát és a témával kapcsolatos publikációit is.               

A két világháború között a nemzet szívében igen erősen élt a megcsonkított haza újraegyesülésének vágya. Nem volt olyan magyar társadalmi, vallási, etnikai vagy politikai csoport a Kárpát-medencében, amely ne törekedett volna békésen vagy fegyveresen, részlegesen vagy teljesen visszaszerezni hazája ősi területeit. Trianon fájdalma összekovácsolt egy nemzetet, melynek kihatásaként a magyar kultúra az 1920-as évektől kezdve reneszánszát élte. A népies elemek, az ősi magyar szimbólumok, rítusok, hősök, hagyományok kultusza áthatotta a hazai művészvilágot. Az irredentizmus megjelent a költészetben, a színházakban, a mozikban, az öltözködésben, a szobrászatban, s természetesen a hétköznapok tárgyi emlékeiben is. A Trianon Múzeum külön kiállítást szentel eme relikviáknak, amelynek segítségével betekintést nyerhetünk a korszak embereinek mentalitásvilágába.

Az egyik ilyen tárgyunk egy miniatűr székelykapu, mely a II. világháború alatt hazánk egyik legnépszerűbb emlékajándéka volt. A műtárgyat 1940. szeptember 13-án faragták (erre utal a jobb tartóoszlopon található dátum), nem sokkal azután, hogy Észak-Erdélyt visszacsatolták Magyarországhoz a II. bécsi döntést követően. A boltíven a „KOVÁSZNA-PÁVA VISSZATÉRT” felirat díszeleg, amely arra enged következtetni, hogy alkotója innen származik. Az emlék felirata egyértelművé teszi, hogy a mesterember ajándékba vagy eladásra szánta munkájának gyümölcsét. A műkincs talpazatát a tájra jellemző virágmotívumok tarkítják.

A két világháború között a nemzet szívében igen erősen élt a megcsonkított haza újraegyesülésének vágya. Nem volt olyan magyar társadalmi, vallási, etnikai vagy politikai csoport a Kárpát-medencében, amely ne törekedett volna békésen vagy fegyveresen, részlegesen vagy teljesen visszaszerezni hazája ősi területeit. Trianon fájdalma összekovácsolt egy nemzetet, melynek kihatásaként a magyar kultúra az 1920-as évektől kezdve reneszánszát élte. A népies elemek, az ősi magyar szimbólumok, rítusok, hősök, hagyományok kultusza áthatotta a hazai művészvilágot. Az irredentizmus megjelent a költészetben, a színházakban, a mozikban, az öltözködésben, a szobrászatban, s természetesen a hétköznapok tárgyi emlékeiben is. A Trianon Múzeum külön kiállítást szentel eme relikviáknak, amelynek segítségével betekintést nyerhetünk a korszak embereinek mentalitásvilágába.

A múzeum egyik ilyen tárgya a képen látható tordasi dísztányér. Az apró, mintegy húsz centiméteres átmérőjű tányérocska bronzból készült, valószínűleg a század első felében. Méretei ellenére rendkívül részletgazdagon van megmunkálva. Belső része Nagy-Magyarországot ábrázolja, amin már be vannak jelölve a csonka határok. Jól látható, hogy a megyék határai még a Trianon előtti közigazgatási körzeteket mutatják. Az ország felett látható a Magyar Hiszekegy mottója magyarul, alatta pedig angol nyelven. A tárgy alján pillantható meg a Szent Korona országainak címere a két angyallal. A dísztányér szegélyét az elszakított hatvanárom vármegye címere gazdagítja. 

A Trianon Múzeum külön kiállítást szentel a trianoni tragédiáért közvetetten vagy közvetve felelős emberek bemutatására. A Fekete Arcképcsarnok című tárlat számos olyan magyar és külföldi politikus fotóját mutatja be, akik mindent elkövettek annak érdekében, hogy a Magyarországot pusztulásra ítéljék.

Az egyik ilyen személy Henri Mathias Berthelot. Francia katonatiszt, 1907-től tábornok, 1914-ben kinevezik a nyugati hadszíntérre Joseph Joffre főparancsnok vezérkari főnökének. Miután Románia 1916-ban szövetségre lép az antanttal, majd hátba támadja Magyarországot, Berthelot-ot kinevezik a romániai francia katonai misszió vezetőjének. Románia kapitulációja után visszatér a nyugati frontra, majd a háború végéhez közeledve a vezetésével szervezik újjá a román hadsereget, amelynek 1918 novemberi mozgósításában is fontos szerepe van.

A Dunai hadsereg parancsnokaként a Dél-Oroszországba elindítani tervezett francia katona intervencióhoz fokozott román részvételre számít, így amikor a románok 1918 decemberében segítségét kérik újabb – jogszerűtlen – erdélyi területfoglaláshoz, Berthelot példátlan módon, mint beosztott katonai parancsnok, saját hatáskörében 1918. december 12-én engedélyezi a belgrádi katonai konvencióban meghatározott demarkációs vonal átlépését a románoknak.

Berthelot politikai jellegű manővereinek eredményeképpen Kolozsvár, Erdély fővárosa december 24-én románok kezére kerül, megnyílik az út számukra Erdély teljes elfoglalásához.

A Trianon Múzeum egyik legféltettebb relikviái közé tartozik a képen látható katonai sapka, melyet a Székely Hadosztály egyik tagja viselt. A barna színű ruhaneműn jól látható az Anjou-liliom, melyben a Szent Korona fedezhető fel. Oldalán a 669-es szám díszeleg. A Székely Hadosztály volt az egyetlen olyan hadtest Magyarországon 1919 januárjában, amely fel tudta venni a harcot a hazánkat elözönlő és kifosztó román csapatokkal szemben. Bátorságuknak és önfeláldozásuknak köszönhetően, hónapokon keresztül fel tudták tartóztatni az ellenfelet Erdély nyugati hágóinál.

Kratochvil Károlyról elmondható, hogy szinte a semmiből teremtett egy mindenre elszánt, ütőképes hadsereget néhány hét alatt. A hadtest magját a 38-as hadosztály tagjai képezték, melynek összlétszáma alig haladta meg a kétezer főt még 1918 decemberében. Ehhez folyamatosan csatlakoztak a Székelyföldről érkező keleti határezredek és a nyugati országrészből érkező honvédek. 1919-ben már tizenkétezer harcedzett magyar katona állt a Szinérváralja-Csucsa-Belényes frontvonal magaslatain a románokkal szemben.

Miután 1919-ben a románok megszállták Budapestet, a fővárost szinte pár hét alatt teljesen kifosztották. Leszerelték a gyárak gépsorait, rekvirálásokat tartottak magánházaknál, egész szállodákat foglaltak le maguknak, ellopták a vasúti szerelvények jelentős részét, amely roskadásig tele volt rakodva „szajréjukkal”. Habár a cenzúra által próbálták palástolni tettüket, ez nem kerülhette el a világ civilizáltabb népeinek a figyelmét. Egymás után érkeztek az antant katonai missziói, akik szörnyülködve nézték szövetségeseik primitív cselekedeteit. Az egyik ilyen tiszt volt Harry Hill Bandholtz tábornok, aki az Amerikai Egyesült Államokból érkezett hazánkba. Az ő közbenjárásának volt köszönhető, hogy a románok nem fosztották ki a Nemzeti Múzeumot, ugyanis karizmatikus fellépésével meggátolta őket eme cselekedetükben. 

Itt tartózkodása alatt naplót vezetett, ahol a maga szellemességével írta le a katonák által elkövetett bűnöket. A románokban számos jellemhibát vélt felfedezni, a folyamatos hazudozásuk mellett, a tolvajlásban való jártasságukat találta igen szembetűnőnek, így az "Ali Baba és a negyven rabló érdemrend" alapítását javasolta szövetséges tiszttársai számára. A Trianon Múzeum installációin részletgazdagon lehet olvasni memoárjait.

A két világháború között a nemzet szívében igen erősen élt a megcsonkított haza újraegyesülésének vágya. Nem volt olyan magyar társadalmi, vallási, etnikai vagy politikai csoport a Kárpát-medencében, amely ne törekedett volna békésen vagy fegyveresen, részlegesen vagy teljesen visszaszerezni hazája ősi területeit. Trianon fájdalma összekovácsolt egy nemzetet, melynek kihatásaként a magyar kultúra az 1920-as évektől kezdve reneszánszát élte. A népies elemek, az ősi magyar szimbólumok, rítusok, hősök, hagyományok kultusza áthatotta a hazai művészvilágot. Az irredentizmus megjelent a költészetben, a színházakban, a mozikban, az öltözködésben, a szobrászatban, s természetesen a hétköznapok tárgyi emlékeiben is. A Trianon Múzeum külön kiállítást szentel eme relikviáknak, amelynek segítségével betekintést nyerhetünk a korszak embereinek mentalitásvilágába.

A múzeum egyik tárgya egy karácsonyi emlék, melyet valószínűleg gyermekeknek készítettek gipszből, házilag. A Nagy-Magyarországot alakú medál közepén a Bibliából jól ismert jelenet pillanthatunk meg a Megváltó születéséről. A képecske mértani közepén az újszülött Jézus Krisztus látható a jászolban. Háta mögött Szűz Mária látható, vele szemben pedig Szent József. Körülöttük a napkeleti bölcsek és a pásztorok foglalnak helyet, kiknek tekintete az újszülöttre szegeződik. Szűz Mária és Jézus előtt Szent István király térdepel, amint oltalmába ajánlja neki a koronát. Az ilyen és ehhez hasonló ajándéktárgyak a XX. század elején kézről kézre jártak a családoknál. Általában a karácsonyfák és az ablakok ékesítették szenteste.

1920 után a terület- és nemzetvesztés fájdalma áthatotta az egész magyar nemzetet. Trianon fájdalma ott volt a kultúrában, a művészetekben, az iskolákban és a jeles ünnepnapokon is. Szinte minden magyar ember imájába belefogalmazódott Magyarország feltámadása. Nagy-Magyarország újraegyesülésének eszményi gondolatát még a fontosabb egyházi ünnepeken sem mellőzték. Így volt ez Szent Miklós napján, illetve Megváltónk születésnapján is.

Családok ezrei adták fel postán jókívánságaikat barátaiknak, rokonaiknak, akiket határok választottak el tőlük, hogy némi reményt juttassanak el otthonaikba. A képeslapokat általában zárt borítékokban kellett eljuttatniuk, mivel az idegen cenzúra szigorúan tiltotta minden magyar irredenta tárgy behozatalát az új impériumok területére. A Trianon Múzeum számos ilyen relikviát őriz ma gyűjteményében.